A Mester esete a kezdő kapuspalántával

Hosszas bíztatás, magyarázat és bemutatás után sikerült a megértés szintjére emelni annak a fontosságát, hogy az orra előtt össze-vissza csúszkáló korongot fogja meg, azaz feküdjön rá, mert abból már nem lehet baj, és ne az ütővel próbálja kezelni, mert az amúgy is nehéz neki, mint nyúlnak a zongora. Persze tudom, hogy ez a reflex a "játékos múltjából" ered.

Szóval már teljes volt a meg- és egyetértés, így "Dani Kapus" néhány kisebb terjedelmű mozdulattal meg is győzött, hogy jó úton járunk. A sikeres probálkozásoktól megerősödve  elhatározta, hogy bemutatja a hétvége legnagyobb dobását. A sors a kezére játszott: érkezett is jobb oldalról egy, a kapuval párhuzamosan, lassan csúszó, rossz beadási kísérletben elárvult korong. "Dani Kapus" valószínüleg csak egy nagy fehér asztalt láthatott maga előtt, rajta egy kis kék foltocskával, amit a zavaró körülményeket nem tartalmazó környezetben (híre-hamva nem volt ott játékosnak) egyszerűen nem lehetett eltéveszteni. A megfelelő pillanatban "Dani Kapus" a levegőbe dobta magát, mint a megkérgesedett hó alatt fél méterrel neszező egeret kiszimatoló, mindenre elszánt éhező róka és Dibusz kapust megszégyenítő röpte után landolt a jégen. Szakszerű mozdulatokkal, kezeivel-lábaival lezárta az összes hozzáférési rést, aztán rám nézett és telepatikusan közölte: Látod Mester, értek én a szóból, megy ez nekem, jöhet a dicséret! Ment.
Kisebb tapsviharba kevertem saját magam, bekiabálással megspékelve, ami emlékezetem szerint dicséret volt, és vártam, hogy a játékvezető is egyet értsen velem, és kezdeményezzen újraindítást. 
Aztán megpillantottam a "szerelésgombó" túloldalán kárörvendő lassúsággal tovacsúszó kék foltocskát. Hatalmas, sajnálattól sípoló  sóhajjal állapítottam meg a bizonyosságot: mindketten mellényúltunk.

Élmény és szöveg: Csergő István
(A fotó illusztráció.)